Tordon Ákos: Libabolt

-Libapaucs kapható!-
gá-gá-gágog Lúdanyó.
-Válogathat minden liba,
van itt piros, sárga, lila,
zöldesbarna, szürkéskék...
Nézzék, itt a feketék!
Príma papucs, el nem vásik,
soha többé nem kell másik!
Minden méret kapható!
Minden papucs eladó!

Hosszú a sor, rövid a nap,
de a végén mindenki kap
papucsot a lábára,
csak teljék az árára.

Zelk Zoltán: Őzek, nyulak, szarvasok

Őzek, nyulak, szarvasok,
hideg már az erdő,
szelet hoz még az éjszaka,
havat hoz a felhő.

Őzek, nyulak, szarvasok,
mi lesz ma ebédre?
Havon pirult fűszál, jégen
fűtött falevélke.

Őzek, nyulak, szarvasok,
mit isztok utána?
Három patak jön mihozzánk
ma ebéd utánra.

Őzek, nyulak, szarvasok,
hol alusztok éjjel?
Betakar minket az erdő
köddel, falevéllel.

Balambér

Van egy kutyám,
Balambér,
Elcserélem
galambér'.

Vagy eladom jó áron
Vasárnap a vásáron.
Akkor aztán vehetek
hat galambot, vagy hetet!

De hát mivel etetem?
Tiszta búzám nincs nekem.
Balambérnak jó a csont.
A kosztjára semmi gond!

Balambér a barátom.
Ha eladom, nem látom.
Nem adom én Balambért
se pénzért, se galambért!

(Köszönet a teljes versért Tecának)

Devecsery László: Kis katica

-Kis katica, merre jársz,
égen-földön merre szállsz?
Merre viszed hét pettyedet?
Hadd repüljek távol veled!

-Ég, föld között repít szárnyam,
virágok kelyhe az ágyam.
Szárny nélkül te hogy' repülnél?
Hét petty nélkül is örülnél?

-Kis katica, repülj messze:
szép, távoli, új egekre!
Szárny nélkül én nem követlek,
hét petty nélkül nem vezetlek.

-Kis katica! Merre jársz?
Égen-földön merre szállsz?

Tóthárpád Ferenc: Nézzétek csak,
gyerekek!

(házi veréb)

Nézzétek csak, gyerekek!
Ott azok a verebek,
Ha süt a nap, naponta
Lubickolnak a porba'.

Ha arra jár valaki,
S az út porát felveri,
Megrezzen, de mindahány
Pletykálkodni visszaszáll.

Ám az eső, ha esik,
És az árok megtelik,
Az egész út csupa sár:
Elrepül a sok madár.

Mi marad? A pocsolya,
Ebihalnak uszoda,
S fröcskölődő gyerekek.
Kacagnak a verebek!

Csukás István: Sün Balázs

Erdőszélen, erdőszéli
tölgy tövében volt egy ház.
Abban lakott hét süntestvér:

Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Sün Demeter,
Sün Tihamér
s a legkisebb:
Sün Balázs.

Hogyha jól bevacsoráztak
Szűk lett nékik az a ház,
S előfordult ilyenkor,
Hogy kívül rekedt Sün Balázs.

Furakodott, nyomakodott
Morgott, perelt dühöngve
Semmit se ért, mit tehetett,
Lefeküdt a küszöbre

Telt az idő, múlt az idő
Éjre éj és napra nap
Egyre többször fordult elő,
hogy a házból a legkisebb kimaradt.

Ebből elég! Torkig vagyok!"
kiáltott fel Sün Balázs
Sokan vagyunk,
s kicsi nékünk ez a ház."

Éppen ezért én elmegyek
Szerbusz néktek hat testvér
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és Tihamér!"

Miután így elbúcsúzott
Fogta magát, elindult
Lába nyomán
Porzott a vén gyalogút.

Így baktatott, így poroszkált
Szomszéd tölgyig meg sem állt
Ottan aztán sürgött, forgott,
Árkot ásott, falat emelt,
Tetőt ácsolt, ajtót szegelt,
És mire a nap leszállt,
Épített egy kalyibát.

Így ni! mondta most már végre kényelmesen alhatok!
Nem tolnak ki
a küszöbre a nagyok!"

Falevélből ágyat vetett
Kényelmeset,
belé feküdt s hortyogott
hogy csörögtek
s remegtek az ablakok.

Éjféltájban vihar támadt
Hajlítgatta a vén fákat
Fújt a szél nagy zajjal ám
S arra ébredt, hogy zörögnek
A kalyiba ajtaján.

Ki az? szólt ki fogvacogva -
Ki kopogtat éjnek idején?"
Mi vagyunk az szóltak kintről
Mi vagyunk a hat testvér
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és Tihamér!"

Elvitte a szél a házunk,
engedjél be,
ázunk-fázunk idekinn,
csurom víz a kabát rajtunk
és az ing!"

Jól van, jól van
- szólt Sün Balázs
Jövök már"
S fordult a kulcs, nyílt a zár.

Betódultak mind a hatan
Tele lett a kalyiba
Kérdezte is Sün Tihamér:
Mondd csak testvér,
nincs csak ez az egy szoba?"

Lefeküdtek, elaludtak
S arra ébredt Sün Balázs:
Újra kicsi lett a ház!
Mert az éjjel ide-oda lökődve
Kiszorult a küszöbre.

Ejnye! mondta fejvakarva
Mit tehetnék? Megnövök!
S akkor talán nem lesz ágyam,
Nem lesz párnám a küszöb!"

Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.

Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhő alatt.

Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"

Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.

Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya

Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"

Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.

Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.

De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:

őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,

hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.

S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.

Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.

Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.

Mátraalján, falu szélén
lakik az öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.

Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!

Zelk Zoltán: A három nyúl

Egyszer régen, nagyon régen,
zúgó erdő közepében,
három nyulak összegyűltek,
selyemfűre települtek,
ottan se ültek sokáig,
talán csak egy fél óráig,
amikor felkerekedtek,
hogy már végre hazamennek,
egy szarka felettük szállott,
s felkiáltott: "Mit csináltok?
Mit csináltok, három nyulak?
Úgy ültök ott, mint az urak..."

- Úgy, úgy bizony, mint az urak-
felelték a három nyulak.-
Ezután már urak leszünk,
ebédre rókahúst eszünk!
Nem fogjuk az időt lopni,
most indulunk rókafogni!...-
Csacsi szarka, nem elhitte?
Repült is már, a hírt vitte,
s buta róka is elhitte.
De hát hogyne hitte volna,
akármilyen ravasz róka,
mert a szarka így kiáltott:
"Egy jegenye fölött szállok,
mikor lenézek a földre,
három nyulak ülnek körbe.

Összebújva tanácskoznak...
Jaj, mekkora nyulak voltak!
Jaj, mekkora fejük, szájuk,
a medve egér hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek?
Hogy eztán csak rókát esznek... "

Ennek a fele se móka!
Szedte is lábát a róka.
Futott ki az erdőszélre,
csak mielőbb odaérne!

Hát amint ott futott, szaladt,
szemben vele farkas haladt:

-Szaladj te is, komám, farkas,
jaj, mit láttam, ide hallgass!
Az erdő közepén jártam,
most is borsódzik a hátam,
sosem láttam ilyen szörnyet,
- ottan ültek három szörnyek!
Három nyúl volt, és akkora,
fél méter is volt egy foga!
Hát még miről beszélgettek?
Hogy eztán csak farkast esznek...

No hiszen egyéb se kellett,
a farkas is futni kezdett,
a rókával versenyt futott,
majdnem az orrára bukott!
Addig futott, amíg szembe
nem jött vele egy nagy medve;
a medve így szólongatta:
"Hova szaladsz, farkas koma?"

- Medve komám, ne is kérdjed,
szaladj, ha kedves az élted!
Erdő közepében jártam,
jaj, mit láttam,
jaj, mit láttam!

Három nyulak ottan ültek
éppen ebédre készültek.
Akkora volt foguk, szájuk
kis egérke vagy hozzájuk!
Hát még miről beszélgettel
Hogy eztán csak medvét esznek!-

Egyébre se volt már kedve
szaladni kezdett a medve.
Elöl róka, hátul medve,
közbül a farkas lihegve.
Így szaladtak erdőszélre,
szomszéd erdő közepébe.
Szaporán szedték a lábuk,
szellő se érjen utánuk...

Amíg futottak lihegve,
egy vadász jött velük szembe
Nézi is őket nevetve:
együtt szalad róka, medve...

"No hiszen csak ne nevessél,
vigyázz, nehogy bajba essél!
Szaladj inkább te is erre!" -
kiáltott rája a medve.

"Az erdőben három szörnyek,
puska sem öli meg őket.
Három nyulak, de akkorák,
nem láttál még ilyen csodát!"

Szedte lábát a vadász is;
eldobta a puskáját is.
Ijedtében megfogadta,
most az egyszer érjen haza,
csak ne falják föl a szörnyek,
sohase vadászik többet...

Ezalatt a nyusziházban,
fűszálakból vetett ágyban
három nyuszi aludt szépen,
összebújva békességben...

Benjámin László: Bolhamadár

Egy szoknyában lakott egy bolha,
nem is ment rosszul a dolga,
nem ivott mást, csak vért
és nem fizetett lakbért,
élvezte a bolha-létet,
nem fenyegette csalétek,
nem háborgatták praktikák,
ővé volt a világ
a bokától egészen a derékig,
s csöndben telt volna tán élete végig,
tán sírja lett volna a szoknya korca,
ha nem határoz másképpen a sorsa.

Ám úgy esett egy alkalommal,
a szoknyát sok más tarka lommal
kiteregették, kiporolták,
és leverték róla a bolhát.
Az, szegény, lehuppant a földre,
fejét csóválta megütődve,
és mérgelődött, hogy a szoknyák
táján romlik a közbiztonság.
Aztán ugrott, ahogy csak bírta lába,
hogy visszatérjen nyájas otthonába.

Ugrott egy akkorát,
amekkorát
senki más nem ugorna,
csak egy bolha.
S a szoknyába már bújt is volna vissza,
ha nem sóhajt alatta egy giliszta:
De szépen száll!
Szépen száll a bolhamadár!

Meghallotta
ezt a bolha,
vére a fejébe tódult,
nekilódult,
ugrált jobbra, ugrált balra,
le az útra, fel a falra,
homorítva,
mellső lábát leszorítva,
a gilisztát szomorítva,
mely irígyen
többször sóhajtott imígyen:

De szépen száll!
Szépen száll a bolhamadár!

Addig ugrált, míg elfáradt,
kiválasztott egy fűszálat,
odafent
megpihent
s panaszolta:
mily terhes madár-volta.
Körbeállják,
megcsodálják,
idehívják,
odahívják,
szegény bolha vérét szívják,
maholnap már repülni sem engedik,
pedig
ha nem volna annyi dolga,
felszállna a bolha-holdba!

Ámde ott röppent el épp
a gonosz veréb,
csak megrázta a fejét,
mindez, mondta, nem elég:
Ha a bolha
madár volna,
szárnya volna néki, tolla!

Ugrott a bolha a házba,
be a szobába, be az ágyba,
ahol százhúsz bolha lakott.
Ajtajukon bekopogott,
megvárta mind, amíg fölkel
s így szólt: Toll kell!
És a bolhák, mint a héja,
lecsaptak a párnahéjra,
egy toll kiböködő tokját,
valahányan közrefogták,
nekiment
a nagy bolharegiment.
Addig tépték, addig nyúzták,
a tollat végül kihúzták,
ki az udvar közepére.

Hatvan húzta, hatvan tólta,
elöl az érdekelt bolha
így kiáltott a verébre:
Idenézz
te csibész!
Kétség hozzám nem hatolhat,
itt hozzák a bolhatollat!

A veréb
csak megrázta a fejét,
mindez, mondta, nem elég:
Ha a bolha
madár volna,
madártojásokat tojna!

Ugrott a bolha az ólba,
ott ült Kakasné kotolva,
takargatta húsz tojását,
ne is lássák.
De a bolha
hozzálépett udvarolva:
Kedves tyúk! -bocsánat! jérce,
ha velem helyet cserélne,
elmehetne szórakozni?
nem fogok én kárt okozni,
ha elmegy egy kicsit,
a tojáskák
-Ó mi szépek! ó, mi drágák!-
észre sem veszik!

Bolhaszóval addig győzte,
hogy a tyúk egy kakasszóra
elszaladt a kakasdombra.
Tojások közt legfelsőre
felugrott a bolha,
onnan kiáltotta:
Kot!
Idenézz
te csibész!
Elhiszed-e, hogy madár vagyok?

A veréb
csak megrázta a fejét,
mindez, mondta, nem elég:
Ha a bolha
madár volna,
gyönyörűszépen dalolna!

És a bolha
ahogy csak lábai bírták
fölkereste a pacsirtát,
elmesélte, hogy dalolna,
de a hangját elvesztette,
nincs idő, hogy megkeresse,
mert többfelől sürgetik,
bolhanóta kell nekik,
a pacsirtát arra kéri,
hogy a hangját csak egy napra
adja kölcsön jó kamatra,
visszahozza, megigéri!

Nevettében a pacsirta
még a könnyét is kisírta:
Ó, te bolha, ó, te balga!
belül van a madár hangja!
Senkinek nem adhatok
kölcsön abból. Jónapot!

De a bolha tovább kérte:
A hangversenyt megigérte,
kárbavesszen annyi költség?
A pacsirtát meg ne sértse,
háta mögött bújjon el,
s azt hiszi majd a közönség,
hogy a bolha énekel.

Nevettében a pacsirta
még a könnyét is kisírta,
felkiáltott:
Te kis bolha, te kis senki!
ha én hátad mögé állok,
téged ki fog észrevenni?

Szegény bolha
mód felett elszomorodva
utazott három nap, három
éjszaka egy nadrágszáron,
míg elért egy
boltba,
felugrott a
polcra,
bolhanyelven elmakogta:
Kapható-e bolhakotta?

Bolhakotta? Elfogyott!
Van szerencsénk, jónapot!

Így a bolha,
látván hogy betölt a sorsa,
örökre elbujdosott.

Otthon pedig a madárkák
várták vissza, egyre várták.
Két hét múlva
Harkály Olga
kidobolta:
Mindenkinek illik tudni,
ha egy barna ugri-bugrit
lát, bármilyen nagyot ugrik
s bárha volna
pávatolla,
strucctojásokon kotolna:
nem madár az, csakis bolha!