Mese a kis fenyőről

Télidőn, midőn lehullott a lomb, befagyott minden tó és folyó, amikor
hófelhők fedik el a mennybolt kékjét és a napkorongot - a lelkünk is
megdermed ilyenkor, és a kedvünk is olyan, mint a fogyó hold.

És akkor egyszerre szétnyílik a vastag felhőzet, az égből előtör egy
varázsos fénynyaláb, s előbb Mikulás apó szánkója szántja végig a
látóhatárt, majd angyalok csapata száll a földre, vigaszt, reményt,
hitet, ragyogó gyertyafényes karácsonyfát hozva palotába és kunyhóba,
csüggedt lelkünket fénysugárba vonva. A mi otthonunkba minden évben
kéktűjű, ezüstös ágú, sudár törzsű fát hoz a nekünk kijelölt angyal,
melyet mindig a beteljesülő vágy örömével fogadtam.

Pedig soká nem ismertem történetét, míg egyszer egy angyalka elmesélte
nekem. Én ezt most tovább mesélem, hallgassátok csak:

Valamikor réges-régen kicsiny zöld fenyőfácska álldogált az erdő
szélén, azt sem tudva, honnan jött - egyszer csak kinőtt a földből és
itt volt. Előtte pázsitos tisztás terült el, mögötte sűrű sötét erdő.
A közeli jegenyefenyők meg oly magasan hordták orrukat, hogy észre sem
vették a kis jövevényt. Ha testvérei lettek volna, sosem vágyódik más
sors után, de hát teljesen egyedül állt a nagyvilágban. Körülötte fájó
csend, zordon, sivár, néma téli táj.

- De jó volna elrepülni a madarakkal, akik messze szállnak a tél
beállta előtt, s a tengerek végtelen hullámain túl nyármeleget
találnak. Ahol pálmák és narancsligetek kínálják gyümölcseiket a
banánérlelő melegben.

- Ne vágyódj el Fenyőke - szólította meg a közeli kispatak - én
távolról jövök, és messze eljutok. Sokat látok-hallok útközben, ezért,
mint tapasztaltabb társadtól, hallgasd meg tanácsom. Ugyanis a Teremtő
minden virágot, fát, növényt a maga helyére ültetett a gyökerei által,
azért, hogy oda kapaszkodjék, ahova tartozik, ahonnan kinő, mert ott
van feladata. Ezért bizakodjál, hogy meg fogod tudni, mi a te dolgod a
földön - csevegte a patak, s magára húzta meleg, téli jégkabátját,
hogy kitelelvén vidáman csörgedezve köszöntse majd a tavasz érkezését.

- És hát mi lenne velünk, ha te is elmennél? - kérdezték a
gombagyerekek, akik a kis fenyőke tövénél bújtak ki a földből - ki
terjeszti ránk védő ágait zimankóban, forró nyárban egyaránt?!

E pillanatban a nap egy sugara áttört a hófelhőkön és így szólt Fenyőkéhez:

- Majd tavasszal nagyra növesztelek, megnyújtalak és ágakkal dúsítlak
- csak légy türelemmel.

A fecskék régen elköltöztek, a darvak is elhúztak, nehéz köd borult a
tájra. Éjszakára ugyan kiderült az ég, és csillagok milliárdja
ragyogott a fagyos földre, de olyan nagyon messze voltak, hogy sugaruk
nem bocsájtott enyhítő meleget a didergő tájra.

- Még te is boldogabb vagy, mint én! - mondta Fenyőke az itthon maradt
ökörszemnek. Felrepülhetsz akár az égig, és nem lep el a hó, amitől
lassan én már levegőt sem fogok kapni" - panaszkodott búsan Fenyőke.

- Óh, nehogy azt hidd, hogy a légben melegebb van! A lábaim már úgy
elfagytak, hogy ha egyenként a szárnyam alá dugom, az sem segít már.
Na és az ennivaló, már alig lelek valamit. Mégis el kellett volna
szálljak a költözőkkel melegebb vidékre - sóhajtotta az ökörszem, s
még jobban behúzta csöpp fejét a hullani kezdő hó elől.

- Na és mi lenne akkor, ha a városba szállnátok, a sok ház közé, ahol
azok az emberi lények laknak. Talán ott nincs ekkora hideg, mint itt
mifelénk, és talán még valami ennivalót is adnának. Úgy hallottam,
hogy ők madarakat nem bántanak?

- Lehet hogy ez így van - de már láttam kalickát, amiben kismadár
volt. És én nem akarok rab lenni - még ha finom falatokkal tartanának
is, akkor sem. Szabadnak születtem, úgy akarok élni és meghalni is.

De azért már jártam arra egyszer, amikor ugyanilyen hideg volt, mint
most. Akkor azt tapasztaltam, hogy a házak ablakpárkányaira morzsát
szórnak, és ők, az emberek pedig - láttam, mert belestem az ablakukon
- sokan együtt vannak, és roskadásig megtelt asztal van a szobájuk
közepén, a karszékekben pedig színes ajándékcsomagocskák.

Egy szép szőke kislány babát kapott éppen, azt csókolgatta. A
testvérkéje meg apró vonatokkal játszott a szőnyegen, ami a szobáik
padlózatát borítja minden házban. A kandallóban vöröslő fahasábok
ontották a meleget, s mindenki boldognak látszott.

- Tudod mire gondoltam? - vetette közbe az egyre jobban deresedő
Fenyőke - arra, hogy milyen jó is lenne, ha ezen az ünnepen, vagy
ahogyan az emberek nevezik: karácsonykor én is az emberek között
lehetnék, engem is szeretnének, mert én lennék az ő ünnepi fájuk,
mondjuk a karácsonyfájuk. És rám aggatnának mindenféle szép dolgot.
Almát, diót, gyertyát. És közben énekelnének! Miért is nem ragyognak
az ágaim, talán ha így volna, behívnának az emberek, és körültáncolna
a sok boldog gyerek. Az ajándékokat az én alsó ágaim alá dugnák,
amiket azután ott találnának meg a jó gyerekek - vágyakozott Fenyőke.

Közben bealkonyodott. Az ökörszem valahová elrejtőzött, Fenyőke megint
egyedül maradt. Addig-addig, míg álomba sírta magát.

Már késő éjszaka lehetett, amikor felriadt. Fény és hangok szűrődtek
az erdő felől és valami különleges csilingelés. Szán siklott elő a
bozót csupasz ágai közül; báránykák húzták és angyalok kara lebegett
körülötte. A szánkóban egy glóriás, fehér inges kisfiú ült, és amint
Fenyőkéhez ért, megállította a szánt húzó barikákat. Az egyik angyal
Fenyőke mellé szállt és megkérdezte:

- Hát te kis fenyőgyerek, mit vársz a karácsonytól, mit kérnél a kis
Jézuskától, aki ma született le a földre?

- Ó, én nem is tudom - állt el a szívverése is Fenyőkének. De mégis.
Mióta megszülettem - nem szeretek egyedül lenni. És olyan jó lenne, ha
az ünnepen az emberekkel együtt lehetnék, nem itt a hideg, néma
árvaságban. Hogyha olyan ragyogó lennék, hogy felfigyelnek rám és úgy
megszeretnek, hogy a lakásba bevisznek, feldíszítenek és örülnek nekem
kicsik és nagyok. Ez szívemnek minden vágya - sóhajtotta Fenyőke.

Az angyal figyelmesen hallgatta a könnyes kérést, és továbbította a
kis Jézuskának, aki beleegyezően bólintott.

Teljesüljön hát a vágya
Legyen ezüst minden ága.
S legyen a jó emberek
Szép karácsonyfája.

Fenyőke elbűvölten hallgatta e szavakat. A szeretet melege áradt szét
testében, minden egyes ágában, minden kis tűjében, gyökere mélyéig.
Megremegett örömében. Ó, csak megtörténne és megmaradna a csoda, amit
minden porcikájával kívánt! Mert ha csak csoda tud jót hozni, akkor
nagyon is kell a csoda embernek, állatnak, növénynek egyaránt.

Ekkor a messzi csillagok is megpillantották a fényt, mely a föld felől
sugárzott, és kíváncsian lefutottak a tejúton. Mind-mind ott
tülekedtek a kis zöld Fenyőke körül, és annak parányi ágain. Még az
esthajnalcsillag is ott tündökölt. Fenyőke kitárta ágait, megnyitotta
árva és szeretni vágyó kis szívét, hogy befogadja a jóságból fakadó,
melengető ragyogást. S akkor még egyszer megszólalt a kisded:

- Te kis fenyő - most már sohasem leszel egyedül. Megnősz és gyerekeid
lesznek, akik bejutnak az emberek otthonába, és ott állnak majd
feldíszítve a jóság születését ünneplő nagy és kis emberek örömére,
akik ezentúl soha nem akarnak fenyőfa nélkül ünnepelni.

- Úgy legyen, ha lehet! - rebegte Fenyőke.

A szánkó tovasiklott, ismét sötét lett, de az ő szívét a csodálatos
látomás ígérete melengette. Vége lesz pusztító magányának, lesz
értelme életének. A tél végül mégiscsak feladta állásait, magával
vitte a maradék darát, jeget, zúzmarát, s nyomban fellélegzett a
világ. Előtűnt a zöld pázsit, s virágozni kezdett a mező. A tavasz
legelső hírnöke a bátor, fehér, de kissé rózsaszín fényű hóvirág, majd
a kék ibolya, s utána a többiek is kimerészkedtek a földből, és tarka
szőnyeggé varázsolták a rétet. Ekkorra már nyújtózkodtak a fák, és
kibújtak a rügyek a legapróbb bokron is. Az énekesmadarak is rendre
hazataláltak.

- Nézd csak kicsi fenyő - csicseregték, - hogy megnyúlt a télen és
milyen szép fényes minden ága! Mintha mind megannyi ezüstcsillag
tündökölne rajta! Ezüstfenyő lett belőle. Ezüst a fenyő, ezüstös ezüst
a fenyő! - visszhangozta erdő-mező.

És tavaszi szél hiába rázta, nyári zápor hiába paskolta, őszi eső
hiába mosta, tündöklő kék-ezüstje, ezüst-kékje a természet minden
hatalmának ellenállt. Sok-sok év telt el azóta. Fenyőke nagyra nőtt.
Ágai kiteljesedtek, körbefogták sudár törzsét, s körülötte sok kis
apró fenyőcske bújt ki az ő gyökereiből. És mindegyikük ezüst ágakkal
nyújtózkodott a világ felé.

Az ember pedig minden év decemberében bevisz egyet otthonába, hogy
annak ágaira aggatott aranydió, piros alma, fényes szaloncukor,
csillogó lametta és szívet melengető gyertyaláng tükrözze vissza a
gyermekek örömét, a felnőttek hitét a világra jött jóság lényéből
áradó, áldást hozó karácsonyesti fényt.

Tilly Gabriella