Bevonulás:           Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu csak bújjatok rajta.

Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat, hadd kerüljem váradat, váradat,

Szita, szita péntek, szerelem csütörtök, dob szerda.

Közös vers:          Nagymamáknak

Gyerekek! Gyerekek!

                               Mi van ma veletek?

                               Nem maszatos senki,

                               Csendben van mindenki.

                               Szemetet sem hagytok,

                               Oly rendesek vagytok.

                               Látjátok nagymamák?!

Milyen jó unokák.

Ünneplőben vannak,

Verseket szavalnak,

Minden nagymamának

Forró csókot adnak.

Dalos összeállítás:              -Ez a lábam ez, ez, ez, jobban járja, mint emez.

Vigyázz lában, jól vigyázz, mert a másik meggyaláz.

-Ennek a kislánynak nem jutott párja.....

-Süssünk, süssünk valamit, azt is megmondom, hogy mit. Lisztből legyen kerekes, töltelékes jó édes. Sodorva tekerve, túróval bélelve, csiga-biga rétes  kerekes és édes.

Versek:                  Fecske Csaba: Nagymamánál

A nagymamánál jó, csak ott jó igazán,

 a nagymamának sok keze van, de ez igaz ám!

Egyik kezével főz, a másikkal mosogat

A harmadikkal a fejemen egy dudort borogat.

A nagymamánál jó, mert ott van nagyapa

Aki a mezőről tücsökszagú estét hoz haza.

Szalai Borbála: Indulhat a vonatunk

Rajzoltam egy vonatot, a vonatra ablakot.

Ablakba egy nagypapát, Ölébe egy unokát.

Én vagyok az unoka, nagyapám a nagyapa.

Az ablakban mi vagyunk, indulhat a vonatunk.

.............................................................................

Összetéve két kezem, száll fohászom csendesen.

Óvja Isten nagymamát, az egész életen át.

Szeretett jó nagymamácska, szálljon rád az ég áldása.

Életednek alkonyára, ragyogjon öröm sugára.

A nagymama

A nagymama reszketeg, de fogja a kezedet.

S elvezet a gondon át, minden félős unokát.

A nagymama lába fáj, mégis veled szaladgál.

Versenyt fut az idővel, majd megtudod idővel.

A nagymam elringat, simogat és puszilgat.

Hallgasd meg, hogy mit mesél, az Ö álma te legyél.

Osvát Erzsébet: Ha nagy leszek

Ha nagy leszek, és te kicsi, tied lesz a babakocsi.

Kiviszlek a játszótérre, lepkét kergetni a rétre.

Én dolgozom, te majd játszol, várat építesz, fára mászol.

A boltba is én megyek, hozok cukrot, kenyeret, banánt is

Mert szereted. Hazajövök, Ölbeveszlek,

Úgy szeretlek, úgy szeretlek!!

Ének:                     Kicsi szívem kicsit ér, mégis minden belefér.

 Csinálok én ott helyet, puha ágyat is vetek,

 Betakarlak felhővel, elringatlak szellővel.

 Szegény szívem megdobban, megcsókollak álmomban,

 Kicsi szívem kicsit ér, neked adom semmiért!

Másik válogatásból:

 Ültettél fákat, neveltél embervirágot,

Próbáltad jobbra bírni a világot.

Ha kiáltott a baj, siettél, hogy szűnjön,

Saját fájdalmad, mindig kisebbnek tűnjön.

Emberi szívekhez építettél utat,

Lelkeddel kövezted ki rajta a hidat.

Dolgoztál értelmes, emberibb életért,

Pihenj most egy kissé csupán, ÖNMAGADÉRT!

Bódi Irén: AZ IDŐ VONATÁN

Nyugdíjas búcsúztató

Egy pálya útja véget ér.

A gyorsvonat megáll, s a búcsúzó útitárs más vonatra száll.

Az idő vonatán lassan döcög tovább,

s ha kinéz ablakán, nem fut el úgy a táj,

ahogy elfutott – az ifjúság.

Az ember a múltba ezerszer visszanéz,

s szeretné újraélni mindazt, ami szép.

Lassítaná az időt, s megállítaná a legszebb perceket,

de az idő kerekét megállítani nem lehet.

Amilyen hosszú volt az út, annyi szépet rejt a múlt!

Ahogy este a Nap leszáll, úgy válik múlttá a jelen,

míg pirkad a hajnal, a jövő csak sejtelem.

Az ember a múltba ezerszer visszanéz,

Könnyűnek látszik a búcsúzás, de búcsúzni mindig nehéz.

60 felett

Ha azt hiszed:

Delelő után alkony következik,

Tévedsz.

A verőfényes délután közbeesik.

Ha azt hiszed:

A virág ősszel múlik el,

Tévedsz.

A télben megpihen, s tavasszal új életre kel.

Ha azt hiszed:

Észrevétlen, lassan éghetsz el,,

Tévedsz.

A gyertyacsonk is nagy lánggal lobban el.

Ha azt hiszed:

A világ szépségei Neked már nem ragyognak:

Tévedsz.

Az ismeretlent a holnap ígéri szebbnek, jobbnak.

Nem kell várnod, itt a napfényes délután,

Tavasz, nyár ősz, tél, pihenést hoz ezután.

Gyertyád égjen, majd nagy lánggal lobbanjon el.

A holnap rejtélyes ígérete üdítsen naponta fel.

Ültettél fákat,neveltél embervirágot,

Próbáltad jobbra bírni a világot.

Ha kiáltott a baj, siettél, hogy szűnjön,

Saját fájdalmad, mindig kisebbnek tűnjön.

Emberi szívekhez épÍtettél utat,

Lelkeddel kövezted ki rajta a hidat.

Dolgoztál értelmes , emberibb életért,

Pihenj most egy kissé csupán ÖNMAGADÉRT

„Ha azt hiszed: Delelő után alkony következik, Tévedsz.

A verőfényes délután közbeesik.

Ha azt hiszed: A virág ősszel múlik el, Tévedsz.

A télben megpihen, s tavasszal új életre kel.

Ha azt hiszed: Észrevétlen, lassan éghetsz el, Tévedsz.

A gyertyacsonk is nagy lánggal lobban el.

Ha azt hiszed: A világ szépségei Neked már nem ragyognak: Tévedsz.

Az ismeretlent a holnap ígéri szebbnek, jobbnak.

Nem kell várnod, itt a napfényes délután,

Tavasz, nyár ősz, tél, pihenést hoz ezután.

Gyertyád égjen, majd nagy lánggal lobbanjon el!

A holnap rejtélyes ígérete üdítsen naponta fel!”