A mondóka

Rövid kutatástörténeti áttekintés

Az első játékszövegek, mondókák a 19. sz. végén, a népköltészeti gyűjteményekben jelennek meg. Erdélyitől[1] kezdve majdnem mindegyik népköltési gyűjtemény külön fejezetet szentel a játékoknak, melyek között szép számmal szerepelnek mondókák is. Mivel a gyűjtők a gyermekköltészetet a népköltészet egyik ágának tartották, így a játékok többi típusára nem terjed ki a figyelmük. A mondókák ekkor még nem önálló műfajként jelennek meg, hanem a gyermekjátékokkal együtt. Erdélyi 20 játékot és gyermekdalt jegyzett le, Kriza is mintegy 20 mondókát és játékot közöl. A Magyar Népköltési Gyűjtés[2] I. kötetében kb. 50 játék és mon­dóka szerepel, az addig megjelent változatokkal összehasonlító jegyzetekkel.

A kor legjelentősebb játékgyűjteménye, Kiss Áron Magyar gyermekjáték-gyűjteménye[3], 1161 játékkal és mondókával. A kötet Kiss Áron tanítóképző igazgató kezdeményezésére jött létre, aki az 1883. évi országos tanítógyűlésen indítványozta: „1. A játékoknak s az esetleg velük járó daloknak a magyar nemzeti nevelés szolgálatában kell állniuk, s ezért a játékokban a magyar jelleg megóvandó. 2. A gyermekek játékai s ezek dallamai a haza minden vidékén megőrzendők.” [4] Felhívására a gyűjtésben 200 vidéki tanító vett részt.

A magyar gyermekjáték-gyűjteményben megjelent a Magyar Nyelvőrben és a MNGy I-III-ban addig publikált összes anyag. Ezen kívül megyénként 5-7 helységből érkezett gyűjtés. A kiadvány 1161 játékot tartalmaz, ebből 32 felnőttek játékai ölbeli gyermekekkel, 350 mondóka (ebből 195 kiolvasó vers) és 779 játék.

A 20. század első felében a kezdeti lendület alábbhagyott, nem folytatódott a 19. század végének értékes kezdeményezése, a gyermekjáték-kutatás háttérbe szorult, másodlagos jelen­tőségűvé vált. A század második felében azonban több olyan monográfia is megjelent, amely a magyar folklorisztika egészének élvonalába tartozik. Ekkor jelent meg Bakos József Mátyus­földi gyermekjátékok (1953) című gyűjteménye[5] is. A 38 faluban gyűjtött játékanyag a magyar gyermekjátékkincs valamennyi típusát felöleli. Minden játék funkcióját ismerteti, jegyzeteiben pedig nemcsak a játék magyar változatairól ír, hanem a játék eredetére, külföldi párhuzamaira is rámutat.

Ugyanebben az időszakban (1951) jelenik meg a Magyar Népzene Tára I. kötete Gyermek­játékok címmel[6], Kerényi György szerkesztésében, Kodály Zoltán előszavával. A kötet jelentős előrelépés a gyermekjátékok rendszerezése terén, igaz, hogy a dallam alapján történő rendszerezés csak az énekes játékokra terjed ki.

A követő évtizedekben számos értékes regionális és tematikus gyűjtemény jelent meg. Gazda Klára[7] egy háromszéki falu gyermekvilágának bemutatásakor egész fejezetet szentelt a gyermekjátékoknak és mondókáknak, Géczi Lajos[8] ung vidéki gyermekjátékokat, mondóká­kat adott közre, Lábadiné Kedves Klára[9] a Drávaszög, Gágyor József[10] a szlovákiai magyar nyelvterület, Burány Béla[11] és Matijevics Lajos[12] a Vajdaság gyermekjátékait és mondókáit gyűjtötte össze. A mindmáig legteljesebb mondókagyűjtemény a Faragó Imre - Fábián József által szerkesztett Bihari gyermekmondókák[13] című kiadvány, amely 7375 mondókaváltozat teljes szövegét tartalmazza, mintegy 16 000 verssor terjedelemben.

A mondóka műfaji meghatározása

Az a tény, hogy a kezdetekben a mondókák a gyermekjátékokkal együtt szerepeltek a néprajzi gyűjteményekben, igen tág teret adott a mondóka műfaji meghatározásának és osztályo­zásának.

Neves néprajzkutatóink közül Kodály Zoltán volt az, aki a Magyar Népzene Tára I. kötetének előszavában már foglalkozott a mondókákkal, s úgy határozza meg azokat, mint „a gyermek­dal - rendszerint dallamtalan - oldalhajtásá”-t. A ritmus elsődleges szerepét hang­súlyozta. Úgy vélte: „Az alapképlet ismételgetésével, a negyed hangok nyolcadokra való felbontásával, variálá­sával hihetetlen ritmusgazdagságot kap a kicsinyek dallamkincse.”[14]

A Magyar Néprajzi Lexikon is hasonlóképpen fogalmaz: „A mondóka a gyermekek körében használatos, erősen ritmikus, dallamos hanglejtésű vagy sokszor énekelt versike”[15].

Borsai Ilona volt az, aki elemezte és rendszerezte a gyermekmondóka minden műfaji sajá­tos­ságát. Szerinte: „Olyan komplex műfajjal állunk szemben, amelyben a kisgyermekek életének vagy a természet jelenségeinek különböző alkalmaihoz kapcsolódó ritmikus szöveg egy bizo­nyos mozdulat vagy mozdulatsor kíséretében, ütempáros szerkezetből alakuló, gazdag forma­világú dallam-motívumokkal, illetve deklamáló vagy dallamos hanglejtéssel hangzik fel.”[16]

Amint a fentiekből is kitűnik, a közös a meghatározásokban, hogy mindegyik a mondóka ritmusát emeli ki, mint a műforma jellegzetes vonását.

Lázár Katalin, az MTA Zenetudományi Intézetének munkatársa Borsai Ilona kutatási ered­ményeire alapozva, és azt továbbfejlesztve, azt vallja, hogy a mondókák nem tartoznak a szorosan vett játékok közé, mivel a mondókáknak nem cselekményük, hanem funkciójuk van, azaz „alkalomhoz kötöttek”[17]. Katicaröptetőt pl. akkor mond a gyermek, ha talál egy katica­bogarat, kiszámolót pedig akkor, ha ki akarja jelölni egy-egy játék főszereplőjét. Lázár Katalin osztályozási szempontja szerint a dajkarímek, a bölcsődalokat kivéve, nem tartoznak a mondókák közé, mivel azok bármikor játszhatók.

A mondóka meghatározásából adódnak az osztályozási különbségek is. A szöveggyűjtemény összeállításakor a szerkesztők Borsai Ilona osztályozási rendszerét vették alapul, tehát az ölbeli gyermek játékait (dajkarímeket) is besorolták a mondókák közé. Az alábbiakban a nagyobb csoportok néhány jellemző sajátosságát emeljük ki.

Dajkarímek (Ölbeli gyermek játékai)

Ezek a játékok segítik a kisgyermeket abban, hogy saját testrészeit, illetve azok használatát megismerje és megtanulja, a játék egyben a szórakoztatását is szolgálja. A gyermek ebben a korban még nem tud játékot kezdeményezni, ezért szükség van egy felnőttre vagy egy nagyobb gyerekre, aki segíti a játék kialakulását.

A szövegek, a cselekmény mind az ölbeli gyermek képességeihez alkalmazkodnak, szókin­csének felelnek meg, tanításukat, szórakoztatásukat szolgálja. A legtöbb csoportosítás a mondókák között említi ezeket a szövegeket, Lázár Katalin szerint azonban ez nem helytálló, mert ezeknek a játékoknak van cselekményük, tehát alkalomtól függetlenül bármikor játsz­hatók.

Természetmondókák

A természetmondókák jelentős hányada naphívogató. A régi időkben a sámán vagy táltos feladata volt a megfelelő időjárás biztosítása, ezért különféle eljárásokkal, és az azt kísérő szövegekkel próbálták a jó időt előidézni. Ennek maradványa maradt fenn a gyermekek körében. A naphívogatók tehát a pogány hitvilág elemeit őrzik.

A nap mellett az esőnek volt még fontos szerepe a földművelő nép körében. Ezzel magya­rázható, hogy a naphívogatók mellett esőkérőt is szép számmal találunk a gyűjteményekben. Az analógiás mágia révén az emberek hittek abban, hogy nemcsak a vetés nő meg az esőtől, hanem a gyerek, illetve annak haja is, s ezért gyakran mondogatták a kis növésűeknek, hogy „álljanak ki az esőre, nőni.”

Állatmondókák

Legismertebb állatmondókák a katicabogár-röppentők és a csigacsalogatók. Kiss Áron szerint „(...) ez az állat a németeknél Frouwa istennőnek, a kellemes levegő istennőjének volt szentelve, azután szűz Mária szolgálatába állott. A gyermekek azt hiszik, hogy ha kezeiken mászatják, s onnan felrepül, meleg lesz. Néhol szűz Mária anyja után Anna Katalinabogárnak vagy Katalinbogárnak is nevezik. A magyar neve is ilyen vonatkozású lehet, a magyar mondóka összeköttetésbe hozza a házassággal is és ebben a lánygyermek azt kérdi a kezéről felröppenő bogártól, merre viszi őt vagy a ládáját? Arra megy férjhez. (...) Ha aztán a bogár leesik a földre, kétségbe vannak esve, mert azt jelenti, hogy meghal, a ki kérdezte a bogarat.”[18]

A csiga - szintén Kiss Áron könyve szerint - a termékenység előhírnöke, a róla, illetve hozzá szóló mondókák más népeknél, pl. a németeknél is megtalálhatók.

A madarak közül a fecskéről és a gólyáról találjuk a legtöbb mondókát. „A fecske „Isten madara” volt általánosan ismert hit szerint. (...) Általános volt az első fecske megjelenésekor „szeplőelvitető” mondókát mondani, arcot „lemosó” mozdulatok kíséretében: „Fecskét látok, szeplőt hányok”[19]

A mondókák tanúsága szerint a gólya is nagy népszerűségnek örvend a gyermekek körében. Egyik legismertebb mondókánkban - a kutatók megállapításai szerint „...a hangszerekkel való sámán-gyógyítás ősrégi emléke maradt reánk. ...A „török gyerek” emlegetése pedig a 150 évig tartó török uralmat idézi.”[20]

Csúfolók

A gyermek növekedvén, nemcsak az őt körülvevő természettel ismerkedik, hanem a szűkebb, majd tágabb környezetének tagjaival is. Odafigyel rájuk, felfedezi külső, majd belső tulaj­donságaikat is. A másik gyermekkel való kapcsolatteremtés eszköze a csúfoló, melynek hang­vétele inkább pajkos, játékos, bosszantó, de mégsem sértő. A ritmusos, rímes mondatok beá­gya­zódnak, megragadnak a gyermek fejében, s azonnal előjönnek, mihelyt a gyermek olyan helyzetbe kerül, ahol ezt lehet mondani.

A csúfolók többnyire név, tulajdonság, foglalkozás és nemzetség csúfolók, de vannak falucsú­folók is. Legismertebbek a névcsúfolók, illetve a külső és belső tulajdonságot (sovány, kövér, szeplős, rendetlen, árulkodó, nyafogó, kényes...stb.) csúfoló rigmusok.

Kiolvasók, kiszámolók

A kiolvasó vagy kiszámoló „...valamely gyermekjáték központi, pozitív vagy (és) negatív szereplőjének a kiválasztására szolgál.”[21] A gyermekek a játék megkezdése előtt körbe állnak, majd egyikük a mondóka ritmusára mutogatással számol. Az óramutató járásával egy irány­ban haladva addig folytatja, míg a mondóka tart. A kiválasztás történhet egyszeri kiszámo­lással: akire az utolsó hangsúly esik, az kapja a feladatot, vagy kirekesztéssel: addig ismétlik a kiszámolót, míg csak ketten maradnak, s kettejük közt dől el a szerep.